Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.
S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.
S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.
Dühöngve vágtam közbe: nem!
Nem sóhajtok: "Múljék el, ha lehet" -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.
De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan,
S felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig ürítettem
A poharat.
"fenékig ittad a kelyhet,
VálaszTörlésegy csöppje sem maradt"
van ebben az egészben valami a Keresztútból, a Passióból. Mint az elbukás.
És tényleg újra és újra fenékig isszuk, ne maradjon egy cseppje sem. "kinyitjuk a végzet előtt az ejtót és beengedjük"
mindent maximálisan megélünk, átérzünk, ne maradjon aztán kérdés: mi lett volna ha?
...az a baj, hogy előttem még itt van a teli kehely csak nem merem lehúzni...
VálaszTörlésaz a kehely újra és újra megtelik...
VálaszTörléscsak akkor, amikor nem rdekel már, és továbbállsz, vagy úgy, ahogy van, telítve vágod a falnak.
de akkor úgyis mindegy lesz már...