Elmondhatatlan...

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

Varázskő

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti, persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

...
Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk...És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.

Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van!
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.

...ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.

Úgy hívják: szeretetlenség.

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.

"Kinek az arcát látod?"

Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt.
És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.

"Minden csak szokás- kérdés..."

S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni.
Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk.
Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk.
Ezért a valódi akarat nem csupán az, ami benső Vezérünktől eredően villámként átcikázik rajtunk, s bevilágítja lelkünk homályos tájait, hanem az, amit sokáig akarunk.
Hogy “Mit tegyek?”, azt már tudom.
De ez még kevés.
Az igazi akaratot onnan lehet felismerni, hogy az hétfőn, kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és még húsz év múlva is akarom.

Szeresd a Nőt!

Az "igazi nő" - így mondják évezredek óta - odaadó. Ez a természetes. De milyen az igazi férfi? Erről soha nem esik szó. Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy ilyen önzetlenségre, megbízhatóságra, egy életen át tartó, hűséges szeretetre képtelen férfinek: felelőtlenség. Minden szeretet alapja az önmagunkkal való viszony rendezése. Elsősorban önmagunkat kell megszeretni - ez minden kapcsolatunk alapja. "Szeresd a társadat, mint önmagadat" - mondja Jézus. De mi van, ha önmagamat nem szeretem? Akkor senkit sem tudok szeretni? Ezért én híve vagyok annak - nem az "örök női szerep", hanem a jelenlegi állapotok miatt-, hogy tanuljatok meg, női barátaim, egyedül lenni! Tanuljátok meg önmagatokat megismerni. Jól érezni magatokat nélkülünk is. Tanuljatok meg befelé fordulni. Saját lelketekért is élni. Tanuljatok meg szabadnak lenni. Ismerjétek fel, hogy az odaadás nem azonos a méltóság elvesztésével. Tőlünk, férfiaktól ezt nem fogjátok megtanulni, mert mi már régen elfelejtettük. A legfontosabb, amiért éltek, nem másokban, hanem bennetek van! Méltóságnak hívják. Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a gyerekekért, a szerelemért, a férjetekért, még az életeteket is odaadhatjátok - de a méltóságotokat: soha!