Tegnap- Ma- Holnap

Tegnap

Még zöldaranyban álltak a fák,

és rózsakék volt a kora este.

De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,

és beleremeg bágyadt teste.

Ma

Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,

a kertvégi nádas vöröslő hajnala.

Emléked elsárgul a levelekkel,

de velem marad tavaszunk dallama.

Holnap

Meztelen nyújtóznak felém az ágak,

meghitt ösvényünk hópaplan fedi.

Vakító fehéren tiszták a vágyak,

ha a Nap sugarát ajkamon feledi.

Most kellene...

Most kellene kimutatnom pedig,
kimondani, mert most vagy itt,
most, hogy minden más, mint eddig,
hogy az Egész sok apró darabja
annyi év után végre összeállt.
De lázadok, direkt dacolok (veled),
feszítem a húrt, tesztelem határaid,
hogy vajon meddig terjed a türelem,
s - mert még nem tudom a titkot -
azt is, hogy hol kezdődik
vagy hol ér véget a szerelem.

És hallgatsz...

És hallgatsz

miközben falak

épülnek s omlanak

bennem - ellened

de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy

röppenő remény

kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:

néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok

halkuló patadobogás

korhadt kerítésre

felfutó lepkeszirmú

folyondárvirág.