Ablaknál

Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.

De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová mész, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.

Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fuj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.

Csak azért?

Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram

Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett

Minden biztosítékot, és kilógtak a falból

A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul

Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert

Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – 

                       csak azért?

Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel

Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,

Holott anyámhoz, apámhoz, hugomhoz, az összes

Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi

Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?

Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,

Amit adott, megőrizni még a szépségét sem,

Csak az életemet meg az ép eszemet – csak azért?

Csak azért nincs jogunk tudni, sőt hallani sem egymásról?

Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:

„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”

És ha meghalok, egy szót sem válthatunk előtte,

És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,

Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.

És életemnek az a része elsüllyedt, akárcsak

Az a breton székesegyház, és hiába

Szólal meg odalent a harangja naponta:

Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

Születésnapi óda

Akkor születtél, amikor a nyár születik.

Szűk életemben te gyújtottad a nyár tüzeit.

Voltál a hirtelen napfény, az érlelő,

Teremtő-aszaló koranyár, a szigorú-szép erő.

Voltam a rosszfajta rög, a fényedre sóvár,

Te meg a tékozló, túl hamar ellobbanó nyár.

Rám tékozoltad termékeny, szertelen ős-tüzedet:

Korai termés volt, mégis kicsit fanyar és elsietett.

Akkor jöttél hozzám, amikor a nyár volt születőben.

Burjánzó, mérgező gyomrokat égettél ki belőlem!

Felgyújtottad a börtönző, fullasztó, puha kacatot,

Amibe engem a szomorú gyerekkor beleszorított.

Ígéret voltál és ítélet: önmagam ellen ítéltél.

Ó, milyen láng voltál, perzselő, csontomig értél!

Tiltottad, irtottad, új törvényt teremtő láng-akarat,

Élni a megszabott anyagot, megútált önmagamat.

Tisztító tűz voltál, csontomig égetted életedet,

Hogy néha a csúcsokon önmagam ellentéte legyek,

Szívembe ültetted túl hamar ellobbanó nyaradat,

Te tündöklő, tékozló, életet fakasztó tűz-akarat.

Új nyár lobban, az ég meg az utca tüzes –

Láng a világ, te lobogsz ma megint, a te évszakod ez.

Aszaló, teremtő láng-törvény, könyörtelen!

Éltető, égető, szigorú, szép erős, hős szerelem!

Süt a nyár, perzsel már, felel rá, szemébe néz

Bennem egy régi nyár, még mindig lobogni kész.

Az, ami bennem a legjobb – nem én vagyok:

Te lobogsz bennem, eleven törvény-akaratod

Kérlelhetetlen igény, aki szüntelenül követel,

Próbára küldesz és próbádra felövezel,

Csak te szorítasz rá, hogy félve se féljek,

Szívemben, eszemben te az egészség, te vagy az élet,

S az ad erőt, ami benned tizennégy éve megállt,

Gyűlölni, megvetni örökre a halált, a homályt.

Égen és földön és bennem is újra a hajdani tűz ég:

Merni, ragyogni – tehozzád csak ez a hűség.

Lobogj, nyár, öreg nyár, lobogtasd szerelmünk tűzjeleit!

Mindig megszületsz bennem, mikor a nyár születik,

Amikor rövid az éj, hosszan tündöklik a fény,

S szűköl a halál, mint a mi nyarunk elején.