Leszámoló

Én nem állok melléd többet.

Legyél szabad, úgy kell neked.

Szívedbe más úgyse csönget.

Én voltam a történeted.

Én nem szólok érted többé.

Letagadlak, úgy szeretlek.

Nem történt meg, ami történt.

Gyanús lenne történetnek.

Voltak azért pillanatok.

Többnyire az enyémeim.

Lecsúzlizlak, mint a Napot.

Időzz mások reményein!

A szerelem előkészületei

Rend van. Végre kérdéstelenül.

Gyenge lüktetés a környék.

Mielőtt összesöpörnék

a színes őszt, minden kiderül.

Lehetne végre félni, csak úgy.

Mert fel fogsz majd tűnni, tudom.

Forróság a nyári utakon.

Vagy nehéz köd. Csak el ne aludj!

Néhány kedves, szerencsétlen

mondat vagy érzékeny mozdulat,

mint a szünet a zenében,

sorsoddá teheti sorsomat.

Elegáns, piros vágyunk retteg,

mint a megszorított szonettek

az eltúlzott teljességtől.

...

Hát, elmúlt, pedig kezdetét se láttam.
Mosoly terpeszkedett a duzzadt szánkban.
A tekinteted kerestem, de nem volt.
Figyeltelek, mint bölcs kapus az öngólt.

Az éjszakai Margit-sziget látta,
hogyan sárgult egy nemmé a sok hátha.
Mesélni szerettem volna, de féltem,
hogy megölelsz az elgyengülő szélben.

x

Van úgy, hogy be kell látni. Tereket és kudarcot.
Érv, ellenérv, akármi. Felégett lelki placcok.
Van úgy, hogy be kell hunyni. Bűnöket, szempillákat.
Ha nincstelen az úrfi. Ha tárgytalan a bánat.
Határtalan a van úgy. Úgy van, ő nem is lenne.
Ha zokogásba kezdek, intsetek halkan csendre.

csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.

Nem számítottam rá, hogy közelemben

lehet még jeget olvasztani ember,

pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.

Nevettem volna, ha mesélnek rólad.

Nem volt már súlya bennem semmi szónak.

És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.

A tenger fáradtan mellém zuhan.

A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan

a mellkasomban, és kapkod az élet:

sorsomnak, veled, újra dolga van.

A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék,
hogyjó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.