Email

Hát el vagyok egészen andalodva,

és gyönge szívem, ímé, reszketeg,

mióta éjjelente, hajnalonta

veled titokban ímélezgetek.

Nem kell megszólítás, se semmi cécó,

és az se baj, ha nincsen ékezet,

csak kebelembe vésődjék e négy szó,

hogy: Önnek új levele érkezett!

Az egész világ egy linkgyűjtemény,

az emberek, a tárgyak benne linkek,

bárhova kattintok, te tűnsz elém,

te vagy felvillanó websiteja mindnek.

Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.

Föltettem háttérnek a képedet,

s míg körülöttünk szikrázik a chat room,

látlak, miközben vakon gépelek.

Hiába nem láttalak még, az embert,

ha minden betűd mégis eleven,

ha érezlek, mint kisujjam az entert,

van nulladik látásra szerelem?

Összefoglaló

Mikor már csaknem elveszek:

hiányod megfogalmaz.

...

Belül lázongok, irtózatosan,

hogy így rádszűkült az egész világom.

...

Eltartottál magadtól,

akár a fellobbant gyufát.

...

megtanultam hallgatni érted,

...

részeg kisangyalok

ülnek a vállamon,

és azt hallgatják,

amit neked nem merek elmondani.

...

máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék amíg élsz;

és lassan elhagy az önbecsülés,

...

Ami akkor, rég és azóta történt,

dac és gőg nélkül most csak fájni tud:

....

s lépteim megint mögéd szegődnek.

Mert nem szerettem én még senkit így előtted,

és nem tudok utánad szeretni senki mást.

...

életreszóló távolmaradnivalónk

lehet egymástól

...

Az isten verje meg lépteid nyomát. Lábaidra,

lábaidra vigyázzon.

...

Kimondok minden mondhatót

(a fecsegésben annyi báj van),

de bárcsak arra volna mód,

hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.

Hogy van-e közös mibenlétünk.

Hogy véletlenül vagy direkt

van az, ha egy ütemre lépünk.

.......

"Hiányod megfogalmaz..."

De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?
A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák…
Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit,
s a szógégénkbe hátrál, akár egy pici rák.

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen.

De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja,
és elválásaink megannyi kis patakja
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást.

"Csakhogy épp a gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.”

van úgy hogy tévedésből megszeretnek
és átkozódsz az isten tudja mér
van úgy hogy évek óta ezt kerested
de mégse mész be nincs pucádba vér

van úgy hogy reccs és nincs ki megragassza
kidől a kóla a farmerodra szárad
van úgy hogy köpsz az ébredő tavaszra
és otthon ülsz egész nap mint az állat

van úgy hogy sörre gondolsz és perecre
plasztik babácskák szőkesége húz
van úgy hogy több az este mint a lecke
bedobsz egy ötvenest you win you lose

van úgy hogy állsz a könny meg mint a charleston
pereg pereg akár ha film a vásznon

(Varró Dani)

sose tudni mikor jössz megint
hogy elvesztek vagy kapok valamit
és azt se hogy mért azt amit éppen
de a programomhoz nem feltétlen
illeszthető ami adatik
én bölcsülök te szeszélyes maradsz
mást várnék ha ütsz ha simogatsz
ha mégis meglesz mit már nem reméltem:
nem biztos hogy követed az éhem
ha a rended szerint enni adsz

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű

hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet
hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod
idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

milyen belátó keleti dallam
túl minden érzelmen diadalon
valami messzi kering a dalban
s mintha a visszfény még érintené
valami arany pattan a húrról
valami távoli nagy fájdalom
de már az élő élményen túlról
lépdelek rajta a csönded felé

(Falcsik Mari)