Hányan párban???

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

Frekvencia

-Tekinteted, mint egy szereleméhes szecessziós nőé, hadd fesselek meg! Világszemű! Kinn a tavasz, bennünk a nyár, engedd!

Mondja, és rám néz. Egy pillanatra lebegést érzek. Aztán akadályba ütközöm mégis. Mint fal a vízben. Vagy a légben.

Talán ez is egy elszalasztott lehetőség lesz, amely nem jön vissza többé.

Ki mondja meg, hogy éppen mikor mire leszünk fogékonyak és mire nem? Hogy mit bánunk majd meg? Például a behabzsolt csokikat.

De azt is meg lehet, amit nem tettünk meg, ugye?

Ennyi volt...

Nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi.
Csönd.
Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

Valóban...

Mindig várt valakire. Élete minden perce meddő várakozás. De amikor az közeledett volna, ő hirtelen visszalépett. Egy fantomot várni mindig biztonságosabb. Kockázatmentesebb.

Nem kell vigasz, nem kell segítség, nem kell semmi.

Csönd.

Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.

Sehogy se jó...

Sokszor olyan méltatlan, nagyfejű legényekre pazaroljuk energiánkat! Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát.Utólag megfejtem jeleiket, és transzparensként állnak előttem.Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.Á, dehogy változnak. Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt.Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk.A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással.Esküszöm, nem értem magunkat.Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat, mint a nőket.

Most múlik pontosan...

Ha három napig is, de volt csoda! Ne kérjék számon díszpintyeken sasok nagy röppenését,még akkor sem, ha sast mímel ma - rendszerint bitorlott szirteken - minden mihaszna pinty.Pedig hát volt csoda. Volt példa arra is, hogyszárnytoll söpörte le a mennyboltról a piszkot,látszóvá téve azt, mit szurtos fellegekmögötti leshelyén az isten rejteget.

(Baranyi Ferenc)

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy furcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére,s tüzétől mintha lassan égne el,vakult magát a lomberdőbe rejti,
és nem tud… nem tud… nem… soh’ sem feledni és őszről és halálról énekel.
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Úttalan útakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.
Úttalan útakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan útakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végsõ sziklaszálon.
Úttalan útakon,
végsõ szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

(Wass Albert)

„Hát persze, hogy félsz. Elindulni nehéz. Mert nem tudod, pontosan mi vár rád, esetleg azt, hogy mit szeretnél, ha várna, de talán nem is tudod majd megugrani. Az viszont bizonyos, hogy aminek elhagyására készülsz, azt már ismered, s ez mindenképp visszatarthat. Valójában itt dől el az erőd. A tevéshez a menés kell."
(Tisza Kata)