Tegnap- Ma- Holnap

Tegnap

Még zöldaranyban álltak a fák,

és rózsakék volt a kora este.

De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,

és beleremeg bágyadt teste.

Ma

Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,

a kertvégi nádas vöröslő hajnala.

Emléked elsárgul a levelekkel,

de velem marad tavaszunk dallama.

Holnap

Meztelen nyújtóznak felém az ágak,

meghitt ösvényünk hópaplan fedi.

Vakító fehéren tiszták a vágyak,

ha a Nap sugarát ajkamon feledi.

Most kellene...

Most kellene kimutatnom pedig,
kimondani, mert most vagy itt,
most, hogy minden más, mint eddig,
hogy az Egész sok apró darabja
annyi év után végre összeállt.
De lázadok, direkt dacolok (veled),
feszítem a húrt, tesztelem határaid,
hogy vajon meddig terjed a türelem,
s - mert még nem tudom a titkot -
azt is, hogy hol kezdődik
vagy hol ér véget a szerelem.

És hallgatsz...

És hallgatsz

miközben falak

épülnek s omlanak

bennem - ellened

de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy

röppenő remény

kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:

néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok

halkuló patadobogás

korhadt kerítésre

felfutó lepkeszirmú

folyondárvirág.

"Megfogadtam Isten előtt..."

"- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön.

- Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal. Ámen."

...

Szállást adtál, egy éjszakára 

megosztva párnád. Evangélium. 

Gyönyörű vagy. Semmit se értek. 

Csak jóság van, és nincsenek nemek. 

Újra és újra sírok. Nem miattad. 

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak. 

Szállást adtál egy éjszakára; 

megszálltál mindörökre.

csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.

Nem számítottam rá, hogy közelemben

lehet még jeget olvasztani ember,

pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.

Nevettem volna, ha mesélnek rólad.

Nem volt már súlya bennem semmi szónak.

És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.

A tenger fáradtan mellém zuhan.

A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan

a mellkasomban, és kapkod az élet:

sorsomnak, veled, újra dolga van.

Erről van szó:

"Elegem van. Rohadtul unom, hogy az emberek rettegnek kimondani az érzéseiket, nem mernek őszinték lenni. Könyörgöm, mi az Istent vártok valakitől, aki nem az igazságra kíváncsi? Aki elől rejtegetned kell magad? Ez nem élet. Ez kurvára nem az. Mit akarsz te valakitől, aki a szeretet láttán elrohan? Szükséged van rá egyáltalán? Rohadtul nem. Merjetek szeretni és kimutatni az érzéseiteket. Lehet, hogy az Élet leszűkíti a szívkörödet, de tudod mit? Maradjon csak az, aki örül, hogy vagy neki. Hogy szereted, hogy ki mered mutatni azt, amit érzel. Az összes többi csak fárasztó játszma, szükségtelen és életet romboló. Ne tiltsd meg a szívednek, hogy szeressen. Szeretni szexi. Szeretni menő. Félni meg felesleges. Igen, lehet, hogy nemet kapsz. Lehet, hogy fájni fog. Na és? Még mindig jobb, mint egy életen át hazugságban élni."