"Legyen úgy!"

Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos — várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

Még mindig álmaimról...

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél,

hogy ne érjelek utol semmiképp,

aztán befordultál a sarkon.

Kiáltottam utánad,

de hangom erőtlenül halt el,

a lábaimban sem volt erő,

s minden lépésemmel nőtt

bennem a félelem…

Mi lesz most, gondoltam,

elérek-e én is a sarokig,

meglátom-e az ismerős utcát,

ahol először találkoztunk,

ahol a platánok hámló kérgét

mókusok hordták szét izgatottan?

Ezt néztük akkor régen mind a ketten,

s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…

Az egész életünk benne van

ebben az utcában, gondoltam,

a platánok méltóságában,

a mókusok játékában, a vénülő házakban,

a délelőtti csendességben,

ami lassan sétál fel s alá,

és be-behajol az árva udvarokba,

a fiatalságom az az utca,

a szerelmem és a reményeim…

Mindjárt ott leszek én is,

gondoltam, ott leszek a sarkon,

onnan majd látni foglak ismét,

ott állsz a mi fánk alatt,

türelmesen, ráérősen álldogálsz,

nézed, hogyan bujkálnak a fények

az ágak között,

meg se rezzensz lépteim zajára,

mintha nem is tudnál rólam,

de magadban mosolyogsz azon,

hogyan próbálok észrevétlenül

eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.

S már ott is voltam a sarkon,

már arcomban éreztem a szellőt,

amit a sűrű lombú fák küldenek

mindig elém fanyar illatukkal…

És akkor láttam,

hogy nincs ott az az utca,

és semmilyen másik utca sem volt,

csak a nagy üresség, a semmi,

és a szemem elé kaptam a kezem,

ez nem lehet, mondtam,

ez nem lehet,nem tűnhetett el,

ami valaha létezett,

s közben tudtam biztosan,

igenis lehet olyan,

hogy minden odavan

egy pillanat alatt,

s akkor sírni kellett nagyon,

s azóta is csak sírok,

hiszen még mindig álmodom.

A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

Csönd után

Elbuktunk? Jó.

De mi ez a halálon túli fájdalom,

ez a keresztrefeszítés utáni láz,

kiteríttetés havon?

Mi ez a csönd utáni csönd,

az összegyűlt nyál a szájban?

Mi ez a mégis remény

az elárultatásban?

Finita

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?...

...Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret -

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén...

Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjuságom,

Utolszor voltam troubadour...

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom...

...Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

:(

Én soha másban

nem csalódom, csak saját

ítéletemben.

Valami elveszett...

Spirál-pályán emelkedik a dallam,

s a dallamban a tiszta diadal:

hogy érdemes volt győzni önmagunkon,

hű társakkal jó volt állni a harcot,

s hogy fent, a csúcsról tündököl a táj,

semmivé lett az út sara, szemetje,

ide csak a fenyők illata ér föl,

s madártávlatból a völgy képe látszik:

gyom se csúfítja - virágok borítják.

S egyszerre fölsikolt a hegedű:

Azt jajgatja:

           Valami elveszett!

    Valami, valami szép

    örökre elszállt, elenyész...

    Valami pótolhatatlan,

    valami egyetlenegy,

    barátság, szerelem,

    egy pálma-zöld sziget,

mely átdereng a párás tengeren;

    vagy csak egy távoli nyár,

    valami szép,

    valami szép,

    talán a legszebb

    odaveszett

    örökre már.

És nincs segítség.

                           S nincs rá magyarázat.

Csak belesimul szelíden a bánat

sikolya a diadal dallamába.

Mert bárhogy tündököl föntről a lét,

így kell, lehajtott fővel ünnepelnünk,

elnézve a behódolt táj fölött,

és föl, az engesztelhetetlen égre.

S visszapörölni, ami elveszett,

vigasztalanul.

                      S hálát adva érte,

Hogy volt.

                És meg nem ismétlődhetett.