Ritától loptam, mert így igaz:

Ugye tudtad, így nem érthet véget?

csak hosszú volt ez az ősz!

Ugye nem veszíthetlek el téged

és holnap majd visszajössz?

csak egy percig tart a sötét

csak egy árnyék lépett közénk

de mögötte már látjuk a fényt!

Ami megtörtént ezen az őszön

azt nem felejthetjük el,

minden percét a szívemben őrzöm

és titkolom, hogyha kell

míg az arcod láthatom én

míg a kezed nyújtod felém

ez a hosszú ősz még az enyém!

Legyen úgy, legyen úgy, ahogy eltalált a sorsunk,

soha már, soha már, ahogy akkor együtt voltunk,

hát legyen úgy, legyen úgy, ha máshogy nem, legyen úgy!

Ugye tudtad, így nem érthet véget

csak hosszú volt ez az ősz?

ugye nem veszíthetlek el téged

és holnap majd visszajössz?

Csak egy percig tart a sötét,

csak egy árnyék lépett közénk,

de mögötte már látjuk a fényt!

Lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet

úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor remélted

majd lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet

úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor reméltem

lesz őszre tél, szenvedély, és a rosszat elfelejtjük

és tavasz, nyár megtalál, minden reggel újra kezdjük...

Születésnapi óda

Akkor születtél, amikor a nyár születik.

Szűk életemben te gyújtottad a nyár tüzeit.

Voltál a hirtelen napfény, az érlelő,

Teremtő-aszaló koranyár, a szigorú-szép erő.

Voltam a rosszfajta rög, a fényedre sóvár,

Te meg a tékozló, túl hamar ellobbanó nyár.

Rám tékozoltad termékeny, szertelen ős-tüzedet:

Korai termés volt, mégis kicsit fanyar és elsietett.

Akkor jöttél hozzám, amikor a nyár volt születőben.

Burjánzó, mérgező gyomrokat égettél ki belőlem!

Felgyújtottad a börtönző, fullasztó, puha kacatot,

Amibe engem a szomorú gyerekkor beleszorított.

Ígéret voltál és ítélet: önmagam ellen ítéltél.

Ó, milyen láng voltál, perzselő, csontomig értél!

Tiltottad, irtottad, új törvényt teremtő láng-akarat,

Élni a megszabott anyagot, megútált önmagamat.

Tisztító tűz voltál, csontomig égetted életedet,

Hogy néha a csúcsokon önmagam ellentéte legyek,

Szívembe ültetted túl hamar ellobbanó nyaradat,

Te tündöklő, tékozló, életet fakasztó tűz-akarat.

Új nyár lobban, az ég meg az utca tüzes –

Láng a világ, te lobogsz ma megint, a te évszakod ez.

Aszaló, teremtő láng-törvény, könyörtelen!

Éltető, égető, szigorú, szép erős, hős szerelem!

Süt a nyár, perzsel már, felel rá, szemébe néz

Bennem egy régi nyár, még mindig lobogni kész.

Az, ami bennem a legjobb – nem én vagyok:

Te lobogsz bennem, eleven törvény-akaratod

Kérlelhetetlen igény, aki szüntelenül követel,

Próbára küldesz és próbádra felövezel,

Csak te szorítasz rá, hogy félve se féljek,

Szívemben, eszemben te az egészség, te vagy az élet,

S az ad erőt, ami benned tizennégy éve megállt,

Gyűlölni, megvetni örökre a halált, a homályt.

Égen és földön és bennem is újra a hajdani tűz ég:

Merni, ragyogni – tehozzád csak ez a hűség.

Lobogj, nyár, öreg nyár, lobogtasd szerelmünk tűzjeleit!

Mindig megszületsz bennem, mikor a nyár születik,

Amikor rövid az éj, hosszan tündöklik a fény,

S szűköl a halál, mint a mi nyarunk elején.

De hallgatni sincs mindig jogod; különösen, ha a fecsegő megszólal, előbb-utóbb felelned kell. Természetesen mi sem lenne vonzóbb, sem kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között, s csak műveden át szólani a világhoz - műveden át, ami lehet egy könyv vagy egy pár tisztességesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye. Ez lenne a legszebb; de az élet nem adja ilyen olcsón a megoldást. Hallgatnod kell, de nem úgy, mint aki kényelemből vagy gőgből, megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy, s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem, úgy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csakugyan, aki felelősséggel hallgat, mindig megőriz valamit: egy titkot, egy rangot, az emberi műveltség öntudatát. De néha beszélned is kell, le kell dobnod a hallgatás sötét palástját, meztelen testtel kell a porondra lépned, kezedben az emberi párharc méltányos fegyverével, az igazsággal. Ha az igazságot tagadja valaki, nincs jogod hallgatni.

Mosolyogva kérdem:

Ha néha még elhiszed,

hogy nem csak ágy és párnák,

Ha hiszed még, hogy nem csak pohár víz,

ha szomjazol;

ha ott van még a kék füzet

az emlékeid polcán,

mit összefirkált néhány kusza év,

hova az van írva még: szeretni szép...

Miért nem próbálod meg velem?

Miért nem...

Én még ki merem mondani: szerelem.

Miért nem próbálod meg velem?

Miért nem próbálod meg velem?

Én még ki merem mondani: szerelem.

Miért nem próbálod meg velem?

Sose bánd...

a hang… a hangot a csend szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele-száll, vele zeng
szíved…

a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész…

a csend… a csendet a hang szüli meg
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásímulsz,
s veletart szíved

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész,
sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.

sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amíg élsz,
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Áldás, békesség!

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. 

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Pillantás a hídról...

Van úgy, hogy az ember legszívesebben félre verné a harangot, mégsem csinál semmit.