"A szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kell vállalnia: a kezdeményezését..."

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nő elkezd játszani. De ami előtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy.
Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé

és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,

hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél… Ellenségesen

hallgat ég s föld… Valaki kellene…

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom.
Liliom volt az éjben, kósza sugár.
Látod Nyina, múlik már.

Ha ez a szívem, hát röhögnöm kell.
Bolondulj meg, élet, Isten! Nem érdekel.
Azért játszom, hogy éljek, és az is kell,
hogy Te is lásd, Nyina, milyen
az álmok pórázán égni el.

Most a vágyak házában kóbor kutyák.
Ábrándok oltárán gazdátlan szukák.
Vonyítják, hogy ez a szerelem egy kis halál
Ó, csak Nyina jönne már!

Utáltam és szerettem,
Az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen.
Láttam magamat a szemedben.

Táncolj, Nyina!

Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

A lány szíve nem csitulhat el...

Szél. Beszélt a szél.
Fülembe súgott.
Szava hívott,
Mikor éj mélyén idetévedtél.
Ó, szél... beszélt a szél.
Pihentünk csend szigetén.
Te meg én.
Ha fáztál, mindig hozzám bújtál.
Szél! Beszél a szél.

Tudom, most tűrni kell,
Hogy a szél vigyen el,
Hiszen úgysincs már,
Ami megköthetné lépteidet.

Ó, szél... beszél a szél,
S én elhiszem már,

Hogy álom voltál.

"Nincs butább teremtménye az Úrnak, mint egy okos nő, ha szerelmes."

Marcus Aurelius: Rossz érzések ellenszere

“Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod - sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? - Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik - tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád - neked csak járnod kell rajta.”