Tanács

Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.

Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.

Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.

Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!
  

(...)

Ablaknál

Már fordulnak és intenek az évek,
a szerelem, ha néha még betéved,
a mélabú mezébe öltözik.
Az élet mintha négyökrös szekéren,
mocsáron át és csörgő, tiszta éren,
egy más vidékre lomhán költözik.

De költözni mit ér? Mit ér a holnap?
Akárhová mész, véled vándorolnak
a régi rongyok, régi bútorok.
Egy régi életet hoz mind magával,
gyermekkorod kaján tanúja rád vall
és nőttön nő a régi undorod.

Csak emlék a világ. Jobb volna élni,
jobb magadat merészen felcserélni,
elhagyva élted rég megunt körét.
De hü a szív, a régit kezdi újra,
jobb volna élni, máskép, megújulva,
mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

A padló tompa gúnyt recseg alattam,
a gond harangoz minden gondolatban,
egy hűs szellő fuj, lankad már a nyár.
A lélek hullna, kétes mélybe veszne.
Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme.
Mint zsákmányát a lengő sasmadár.

Nézni...

Itt már a szavak mitsem érnek,

csak nézni kell és nem beszélni,

se kérdeni, se válaszolni,

csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán

parancsolnak csöpp rándulások,

s ha keskeny űr szakad közébünk:

felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni

ékesszóló sugarak által,

s meleg, bársonyos egyességre

jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,

kimondani, mi nyelveden van,

előbb dobbanni a szívednél,

csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,

ne szólj a száddal, csak szemeddel,

a szerelem akkor beszédes,

amikor beszélni már nem kell.

"Legyen úgy!"

Ölni jössz? ölelni hívsz?

Nem tudom, nem fontos — várlak és megyek.

(Átöltözni sem kell ehez, ahoz.)

És bármelyikre szánod is magad,

tudom,

odaadó leszel és tévedhetetlen:

teljes ajándék. Az Igazság Pillanata.

Még mindig álmaimról...

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél,

hogy ne érjelek utol semmiképp,

aztán befordultál a sarkon.

Kiáltottam utánad,

de hangom erőtlenül halt el,

a lábaimban sem volt erő,

s minden lépésemmel nőtt

bennem a félelem…

Mi lesz most, gondoltam,

elérek-e én is a sarokig,

meglátom-e az ismerős utcát,

ahol először találkoztunk,

ahol a platánok hámló kérgét

mókusok hordták szét izgatottan?

Ezt néztük akkor régen mind a ketten,

s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…

Az egész életünk benne van

ebben az utcában, gondoltam,

a platánok méltóságában,

a mókusok játékában, a vénülő házakban,

a délelőtti csendességben,

ami lassan sétál fel s alá,

és be-behajol az árva udvarokba,

a fiatalságom az az utca,

a szerelmem és a reményeim…

Mindjárt ott leszek én is,

gondoltam, ott leszek a sarkon,

onnan majd látni foglak ismét,

ott állsz a mi fánk alatt,

türelmesen, ráérősen álldogálsz,

nézed, hogyan bujkálnak a fények

az ágak között,

meg se rezzensz lépteim zajára,

mintha nem is tudnál rólam,

de magadban mosolyogsz azon,

hogyan próbálok észrevétlenül

eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.

S már ott is voltam a sarkon,

már arcomban éreztem a szellőt,

amit a sűrű lombú fák küldenek

mindig elém fanyar illatukkal…

És akkor láttam,

hogy nincs ott az az utca,

és semmilyen másik utca sem volt,

csak a nagy üresség, a semmi,

és a szemem elé kaptam a kezem,

ez nem lehet, mondtam,

ez nem lehet,nem tűnhetett el,

ami valaha létezett,

s közben tudtam biztosan,

igenis lehet olyan,

hogy minden odavan

egy pillanat alatt,

s akkor sírni kellett nagyon,

s azóta is csak sírok,

hiszen még mindig álmodom.

A szív

A szív a legfurcsább csavargó,

vigyázzatok reá nagyon!

A megszokás halála néki,

de mindig kész van útra kélni,

ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,

a tolvaj-utat kedveli,

hiába tiltja tilalomfa,

nem hajt veszélyre, tilalomra,

még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,

minden lépése új talány:

onnan szalad, hol rája várnak,

s hívatlanul oson be másnap

pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,

ne bánjatok durván vele!

Mert ahonnan elűzték egyszer,

hívhatják vissza bár ezerszer,

nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -

dölyfös kacajjal elszalad,

hogy megalázva, elgyötörve

visszalopódzék a küszöbre,

hol csupa dacból megszakad.

Csönd után

Elbuktunk? Jó.

De mi ez a halálon túli fájdalom,

ez a keresztrefeszítés utáni láz,

kiteríttetés havon?

Mi ez a csönd utáni csönd,

az összegyűlt nyál a szájban?

Mi ez a mégis remény

az elárultatásban?