Az Igazi

S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az? … Az igazi… mint a regényekben? … Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Amikor felkereste Tomast, Tereza a hóna alatt egy regényt szorongatott; a regény elején, különös körülmények között találkozik Anna és Vronszkij. Állnak a peronon, ahol éppen a vonat alá esett valaki. A regény végén Anna veti magát a vonat alá. Ez a szimmetrikus kompozíció, melynek elején és végén ugyanaz a motívum bukkan föl, önöknek talán nagyon „regényesnek” tűnik. Úgy van, egyetértek, de csak azzal a feltétellel, ha a „regényes” szót nem azonosítják a „kitalált”, „mesterkélt”, „élettől idegen” szavakkal. Mert pontosan így vannak komponálva az emberi életek is.Úgy vannak komponálva, mint egy zenemű. A szépérzéktől vezérelt ember a véletlen eseményt motívummá változtatja, mely immár megmarad élete kompozíciójában. Az ember visszatér hozzá, ismételgeti, változtatja, kidolgozza, akárcsak szonátájának témáját a zeneszerző. Anna másképp is eldobhatta volna magától az életét. De az állomás és halál motívuma, ez a szerelme születésével feledhetetlenül összefonódó motívum vonzotta őt komor szépségével a kétségbeesés pillanatában. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét. Nem kifogásolhatjuk tehát, ha a regényt megigézi a véletlenek rejtélyes találkozása, joggal kifogásolhatjuk viszont, ha az ember a mindennapi életében vak az ilyen véletlenek iránt, s élete így elveszti a szépség dimenzióját.Említettem már, hogy a metaforák veszedelmesek. A szerelem metaforával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő belevési első szavát költői emlékezetünkbe.

Világvége (Come on God!)

Szomorú voltam és bűnös,
Nem is tudom melyik jobban.
Nagy fák dőltek ki mögöttem,
Nagy, fekete, száraz este volt.

Halottak keltek ki a sírból,
Azután később visszamentek.
Senki sem találta a helyét,
Nyugalom tengere, jaj de messze vagy.

Mikor olyan egyedül vagyunk,
Hogy már nem szerethet senki,
Kár félni, és kár sírni.
Az aggodalom tüske-körme mindent felsebez.

Gyere Isten, vagy én megyek!
Elférek a sapkád legvégében is.
Álomtalan, fájdalmas, apró alakom,
Szorítsd magadhoz, hogyha van szíved!

Ötven gitáros ül a buszon,
Negyven öreg, és tíz fiatal.
A sofőr énekelve vezeti a buszt,
Felszállhatsz, van még hely,
Csak hozd a hangszered!

Gyere Isten, vagy én megyek!
Elférek a sapkád legvégében is.
Álomtalan, fájdalmas, apró alakom,
Emeld magadhoz, hogyha van szíved!

Pénelopé

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon, óvd magad.

Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Nem kellesz...

Az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik. Káin megöli Ábelt, mert Isten visszautasította az ő áldozatát, csak Ábelét fogadta el. A Biblia mintha arra figyelmeztetne, hogy az ember életében a lehető legnagyobb sérelem a visszautasítás. Mert minden visszautasítás ítéletet is hordoz: nem vagy méltó rá, nem vagy méltó hozzám, nem kellesz, nem felelsz meg. S ha ez a visszautasítás a szenvedélynak, a rajongásnak, vagy akár csak az ösztönök által felkorbácsolt vágynak szól- a sérelem megsokszorozódik, és elviselhetetlen erősségű indulattá duzzadhat. Ezért, aki szerelmet utasít el, nagy szenvedésnek teszi ki a másikat és veszélyes tűzzel játszik.

Magyarázat

A szavaid. Az oltalom.
A kulcsok. A fájdalom.
Egy tekintet. Egy mozdulat.
Két szavad közt a hallgatás.

A csended a csendemben.
A lélek a testedben.
A hangod. Egy érintés.
Szám és szád között a parázs.

Magyam vagyok egyedül...

ismerem magamat tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam
hogy csak félbe-szerbe sikerült az élet
és te megmaradtál álmom birtokában
azt hogy bántottalak volna tudhatom jól
hiszen erős vagyok alakító kezű
az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű
volt-e? nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig míg tartott küzdelmem
a parancs az volt hogy önmagam kell lennem
no hát: magam vagyok minden értelemben

Hogy lehet?

A nem-lehetről, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!és azután
egy nyári perc december udvarán
-a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet
-hát nincs szavam több és nem is lehet.

Most mondanám, de nem birom...

van valami,
mit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust,
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép,
taposhatsz rajta, mint a faleveleken,
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát,
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként,
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén,
akár egy hanyagul odavetett sziát,
eléd dobni, mint fuldokló halat,
és reménykedve várni,
visszaengeded-e a vízbe,
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá,
és füledbe súgni,
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek,
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek
fészkükre indulás előtt

A szerelem kísérő tünetei

1. A szemek szerelme: Sötét patak partját a lehajló fény issza. Mikor én rád néztem, te néztél rám vissza.

2. Lelki vonzalom:Keskeny medrében a hullámok nagyok,Magamra ismerek, én is ilyen vagyok!

3. Állandó rágondolás: Hallom a hangodat, pedig kikapcsoltalak.Itt hagyott árnyadtól piszkosak a falak.

4. Álmatlanság: A tűz mellé ültem, szembeült egy emlék,.Azóta így ülünk, így telnek az esték.

5. A test lefogyása: Édes reményemből, jaj, semmim se maradt.Megette előlem az Élettapasztalat.

6. Kedvetlenség az élvezetek és a szórakozások iránt: Elpattant húrokból, kötök sapkát, sálat.Ez annyira szomorú ez maga a Bánat!

7. A szégyenérzet megszűnte: Szoknyám az arcomon, felnevet az ölem. Valamit csináltam, amit még soh’sem.

8. Téboly:Kovács és Kovácsné alkonyi konyhában. Kovács most jött haza, azért van kabátban.

9. Önkívület: Elefántfejemből bimbóznak a szárnyak. El kell, hogy repüljek, valahol már várnak!

10. Halál

A kutyám az ablakból figyel, hogy hiányoddal érkezem...

A vicc az vicc, de mikor komolyan vérzik a szívem
megint pont olyan, miről megfogadtam már kismilliószor,
hogy nem jó, ha lelkemen arcképed trónol,
én felejtenék, de reggel újra,
bár nem is szóltál, ugranék a kútba.
És akár óvatosan, akár vakmerőn,
csak lépkednék feléd a háztetőn.

...

Ilyen volt már sokszor és lesz is még,
bár úgy érzem ellened nem vívnék,
aztán fordul a napóra, ferdül a vágy,
messze az udvar és feltör az ágy.
...
Ez apró dráma, nem sírok én se,
kínozz kanállal, ne irgalmazz késsel!
Ez, amit érzek, ez, ami dereng még,
de a ruhád mostmár jó lenne, ha levennéd,
most utolsó csókom, ha érzi a szád,
holnaptól a szívem kérlek ne piszkáld!

A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék,
hogyjó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Csak az álom...

Ma sem csengettél be hozzám.
Nem léptél be olyan megismételhetetlenül,
szikrázó mosollyal ragyogva be az arcomat.

Az asztalon csak egy teríték lesz.
Az ágyon egy párna, egy takaró.
Ma is máshol alszol el,
hogy mással, képzelni sem merem...

... és nem merek nevet adni a hiányodnak,

mert valósággá színezik a szavak.

Nekem csak az álom
csonka pillanatai maradnak,
s hogy képzeletben csókoltalak.

De képzeletben csókoltalak!

Elgyengülten

"És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek! "

Az lett megírva, hogy elvesszen...

Most mondanám, de nem bírom.
Megtehetném, mégsem szidom.
Liliom volt az éjben, kósza sugár.
Látod Nyina, múlik már.

Ha ez a szívem, hát röhögnöm kell.
Bolondulj meg, élet, Isten! Nem érdekel.
Azért játszom, hogy éljek, és az is kell,
hogy Te is lásd, Nyina, milyen
az álmok pórázán égni el.

Most a vágyak házában kóbor kutyák.
Ábrándok oltárán gazdátlan szukák.
Vonyítják, hogy ez a szerelem egy kis halál
Ó, csak Nyina jönne már! Utáltam és szerettem,
Az lett megírva, hogy elvesszen.
Ez a szív ott a porban az egyetlen.
Láttam magamat a szemedben.

Szürkeszemű

Szürkeszemû, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemû, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...

Valahol a fák alatt...

Ma izzadtan ébredtem egy kihûlt szobában,
Majd sétáltam a városban - ezt szerettem korábban.
Lassú szélben hozott esõvel ért véget a nyár.
Lett egy elégett szatén szál, mikor a szívembe hamuztál.

Már rettegek az éjszakától, félek a metrón,
Az õsz kifesti arcom, hogy sztár legyek ezen a show-n.
Hol álmainkban elmerülünk, s míg tart a téli vágy-blokád,
Forog a körhinta velünk.

Kit vártál, elmaradt.Valahol a fák alatt
Lelövöm a lovamat még ma éjjel:
Inkább a hold, mint a vadnyugat!


Egy nyár vagy bennem a tengerparton, egy félénk tábori csók.
Varjak szállnak a domboldalra, nyomodba érnek a hajtók.
Lágy ívû berlinerbõl varrj egy vitorlát!
Tapsolnak páran, hajózz be bátran minden csatornát!


Bár mélabús a hajnal, hálód tele hallal.
A jéghegy olvad a naptól, szíved Eldorádón parkol.
Arcodon könnyed mosoly, te csak magadban hiszel.
Ma véget ér valami, de semmi nem kezdõdik el.

Tiszavirág

Most új csöndek jönnek, összetörtek a régi álmok
a téli kertben sírva vígadnak az éjszakázók.
whisky-esõs a nyár akár a femme noire.

Most új könnyek vannak ittmaradtak a koszos poharak.
Nincs szabadnap, magad alatt vagy, maradj magadnak agy.
Rossz így kedvtelen, szétesett, rendszertelen.

Szerelem tiszavirág, rózsaszín csalódás,minden ágyon nevét kiáltom,
ha nincs ott senki más.A szerelem csalódás, rózsaszín tiszavirág,
halott álom, mért kívánom, mert nincsen semmi más.

Gyere ülj le mellém, elmesélném, hogy szép az életem,
de nem így történt, te sem ezért jöttél, csináljuk csendesen.
Most senkim nincs velem, tegnap temettetett a szerelem.

Látod, vége a dalnak, abbamaradtak a vággyal telt szavak.
Elbúcsúztak, messzementek, hátra semmit nem hagytak.
Ha már így lett, kiszállok, forgassa ma más a nagyvilágot.

A mai álmod

Ma este előadás. Titkos ruhádba öltöztél, a páva tollat magadra vetted és felcsavaroztad a színpadi mosolyt is. S mégis, a fekete könnycseppek ott maradtak szemed szegletében. Ezek a fekete könnycseppek mindig elárulnak. A kémlelőnyíláson keresztül feszülten figyeled a beszivárgó tömeget. S ők csak jönnek; csoportosan érkeznek, rothadásukat finom eleganciával leplezik. Gépies kézszorítások, sminket tépő, csattogó csókok. Besorolnak a jegyük által megszabott helyre és õk is megkezdik idegtépõ várakozásukat. Hol van, akit vársz? Eljön ma is, vagy csak ül otthon és azon gondolkodik, hogy van-e joga ilyet tennie? A lámpák kialszanak, jótékony sötétség foglalja el a trónt és a függöny felgördül. Tudod, téged keresnek és hagyod, hogy tekintetük Sebestyénként ezer ponton döfjön keresztül. Szégyenlős magamutogatásodtól csak még jobban csüngnek rajtad ezek a bámész szemek, de most már te is érzed. Valami baj van! Igen, igen -- valami hiányzik, nem így ment ez eddig a próbákon. A mozdulatok azok hasonlítanak, a díszletek ugyanazok, a jelmez is megfelelő, de mégis... mi ez a csönd? Emberfeletti némaság. Riadtan pislantasz körbe és meglátod, lent, a lábad alatt az árokban a zenészek mind pókhálóba öltözött csontvázak csupán. A nézőtérre nézel és onnan is csak üres szemgödrök merednek a koponyákból, csokornyakkendős csörgőcsontú urak halálsovány dámáikkal --, mi ez a varázslat? Ebben a némaságban a viasz csepegését is hallhatod. És azt is tudod, hogy a varázsló kinn, a kapu előtt áll és vár. Vár, hogy kimenj és arcul csapd. Döntsd végre el, hogy mihez van jogod!

Zalán Tibor

[esténként ha dübörögve megérkezik hozzáma csend barna trikóba öltöztetem...]

esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend
barna trikóba öltöztetem hallgatásodat. valahol
elhagytalak egyszer amikor még nem is voltál. ott
ahol még nem lehettél. kopott kis pályaudvaron maradtál
: lehet - fejed felett fényes huzalok énekeltek
jó volna érteni tárgyakul
várnám értenéd miért csak nézlek miért hogy meg sem szólalok
miért mint édes gyermek szájában ámuló cukor : idegeimben
elolvadsz nyomtalan
már barna trikóba öltöztetem minden elérhetetlen éjszakád
szobámon átmennek a délutánok a fogkrémmel kihányt
reggelek az alkonyok mikor a szőnyeget elönti felmoshatatlanul
valami vér. szobámon átmegy mi életemben mozdulatlan : szobámon
átmegy elérhetetlen életed

[valaki elment megint és létezésem csak ahiány ezüstjeleivel definiálhatom...]

valaki elment megint és létezésem csak a hiány
ezüstjeleivel definiálhatom: az ezüstjelek mögül
előragyogó semmivel. most csak mondogatni kell
megmaradni most még megmaradni kell és mondogatni
mondataim a semmiről: maga elé néz de nincs már ott a látvány
lát kiegyenesített agyvelőt
festékes tubusokban száradó tartósított vért lát és szappanná
olvadó ismeretlen csontokat. az idő szívébe fúródó
szelíd hullákat látja. személyes hangon bocsátja el magától
ekkor tárgyait s a dolgok megbocsátanak neki
talán. valakit átszínez az emlékezés
megint a hiány a definíciók a létezést megsebző
ezüstjelek. s a ködök a hajnali folyó fölött
lebegő megírhatatlan balladák. balladák s örvénylő folyók a
hajnali köd fölött: megírhatatlanok
lát vérző bárányként síró gyermeket
a gyönyör karóiba húzott asszonyokat látja lát
a horizonton levágott nemi szerveket égre meredni. ekkor
megvakított állatait elbocsátja magától. az ég
madarai elejtik könnyeiket.
: maga elé néz de a látvány már nincs ott

[valakiért a várost most tűvé teszedismét és rettegsz...]

valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod. hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők. unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek. a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés -a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán : puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket
hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélig végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
persze egyszerűbben. párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
kiálmodják az idő habarcsából konok koponyádat. valahol
ott az. örök szomjúságban. fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és a létezhetnél is. akár
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságaival balkáni vigasságaival fényeinél
láthatóvá szilárdul árvaságod. lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen téren és csak a sunyi kékes-vöröshold
és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegszhogy nem találod. hogy megtalálod. hogy

"Csakhogy épp a gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.”

van úgy hogy tévedésből megszeretnek
és átkozódsz az isten tudja mér
van úgy hogy évek óta ezt kerested
de mégse mész be nincs pucádba vér

van úgy hogy reccs és nincs ki megragassza
kidől a kóla a farmerodra szárad
van úgy hogy köpsz az ébredő tavaszra
és otthon ülsz egész nap mint az állat

van úgy hogy sörre gondolsz és perecre
plasztik babácskák szőkesége húz
van úgy hogy több az este mint a lecke
bedobsz egy ötvenest you win you lose

van úgy hogy állsz a könny meg mint a charleston
pereg pereg akár ha film a vásznon

(Varró Dani)

sose tudni mikor jössz megint
hogy elvesztek vagy kapok valamit
és azt se hogy mért azt amit éppen
de a programomhoz nem feltétlen
illeszthető ami adatik
én bölcsülök te szeszélyes maradsz
mást várnék ha ütsz ha simogatsz
ha mégis meglesz mit már nem reméltem:
nem biztos hogy követed az éhem
ha a rended szerint enni adsz

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű

hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet
hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod
idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

milyen belátó keleti dallam
túl minden érzelmen diadalon
valami messzi kering a dalban
s mintha a visszfény még érintené
valami arany pattan a húrról
valami távoli nagy fájdalom
de már az élő élményen túlról
lépdelek rajta a csönded felé

(Falcsik Mari)

Most múlik pontosan...

Ha három napig is, de volt csoda! Ne kérjék számon díszpintyeken sasok nagy röppenését,még akkor sem, ha sast mímel ma - rendszerint bitorlott szirteken - minden mihaszna pinty.Pedig hát volt csoda. Volt példa arra is, hogyszárnytoll söpörte le a mennyboltról a piszkot,látszóvá téve azt, mit szurtos fellegekmögötti leshelyén az isten rejteget.

(Baranyi Ferenc)

Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.
Annak a szíve százfelé szakad,
kinek napot imádni nem szabad,
és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz,
tudom: egy furcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda,
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére,s tüzétől mintha lassan égne el,vakult magát a lomberdőbe rejti,
és nem tud… nem tud… nem… soh’ sem feledni és őszről és halálról énekel.
Aki egyszer belenézett a napba,
meghalt a lelke: temessétek el.

Úttalan útakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.
Úttalan útakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan útakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végsõ sziklaszálon.
Úttalan útakon,
végsõ szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

(Wass Albert)

„Hát persze, hogy félsz. Elindulni nehéz. Mert nem tudod, pontosan mi vár rád, esetleg azt, hogy mit szeretnél, ha várna, de talán nem is tudod majd megugrani. Az viszont bizonyos, hogy aminek elhagyására készülsz, azt már ismered, s ez mindenképp visszatarthat. Valójában itt dől el az erőd. A tevéshez a menés kell."
(Tisza Kata)

Végül csak a hiány marad és valami furcsa bizalom az ismeretlenben...

Mikuli Vera:Tánc

Gyere, táncoljunk. Legyél végre férfi, hadd legyek nő melletted. Olyan gyorsan forog a világ, de ha vele forgunk, talán nem szédülünk el. A világra ráfeszül a csillagos ég, te vagy a nap, és én, a Hold forgok körülötted. Táncolni kell, most van az ideje. Ez a rend, a rend, hogy Isten az égben van, az emberek a Földön, dolgoznak, esznek, isznak, táncolnak és szeretkeznek, és te vagy a tengely a kettő között, és én ellent tartok neked, hogy el ne ess. Ez a te táncod, az apádé is ez volt és a fiadé is ez lesz, dobogd bele a ritmusod a zenébe, hogy hallja mindenki, az apád fia vagy, s fiad apja, és így nem tud senki más a Földön táncolni, csak te. Ez a mi dalunk, úgy szeretlek, ahogy anyám szerette az apámat és nagyanyám a nagyapámat, és így nem énekel neked senki más a Földön. Holnap dolog van, eszünk, iszunk, gyere, most táncoljunk. Legyél végre férfi, hadd legyek nő melletted. Folyton fejreáll a világ, de ha táncolunk,a legközelebbi fordulatnál talán alád kerülhetek.

*______________ *
*

Azt gondoltam, eső esik
Pedig a szemem könnyezik
Az én szemem sűrű felhő
S onnan ver engem az eső.
Az én szemem sűrű felhő,
S onnan ver engem az eső…
Gyere Rózsám, béküljünk meg
Mi egymásnak engedjük meg
Mindig voltak kik így jártak
S mind megengedtek egymásnak
Mindig voltak kik így jártak
S mind megengedtek egymásnak.

nevet adok neked.....
most alkot bennem a lényed...
nem lehetsz már idegen, mától nevek vannak a húsban
az egyiket kikapja~ a véráram ~ a szív mellől és nekem adja..................
a keringésnek a vitamin mellé... a koleszterintől gyorsabban.....
a gerinctől a lábakig és a hallgató agyig
mindent bejársz.....
a fáradt kezemen alszik a neved....
mától velem öregszik...
az ég porlad...leolvadt nap, locsolja a macskaköveket, dorombol a repedés,
ibog a távol......neve van a tájnak is a szembogaradban......
az édes vízben úszó bolygó felém süt..........neve van a hallgatásodnak
és a kezednek amikor fog az utcán a hajnali szélben a kávé felé.....
kifújja a szél a gondolataimat a zebrán....
kezedben a maradék, nevedben van szanaszét a szó...................
szeretlek

Szabó Balázs

Ma véget ér valami, de semmi nem kezdődik el...

"Amennyi az éccaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éccaka, és minden éccakához szükséges egy nappal. Minden éccaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent - ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éccaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éccaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez."

(Wass Albert)

_______________________

Grizon - Differencia

Nekem Pepsi, neki Coca

Nekem cipő, neki csuka
Nekem ha felszed, neki ha lead,

Nekem a gyros, neki a kebab.

Neki jéggel, nekem Jäger
Neki tonik, nekem nem kell

Neki ha józan, nekem ha részeg

Neki ha lassan, nekem ha szétszed

Nekem búza, neki barna

Neki jóga, nekem torna

Nekem a haja, neki a szemem

Neki ha rámül, nekem ha fekszem

Neki herba, nekem csalán

Nekem biztos, neki talán

Neki ha kemény, nekem ha puha

Nekem ő mindig, neki én soha.

Balla Zsófia: Baráti beszéd

I
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél.
Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz.
Szöknék, el, mint aki anyját megölte.
Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik?
Heves közönyben
alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk.
Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk.
Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres
jövő emészt: mocskos kórházi ágy,
fáradt, fásult és részvétlen személyzet.
Rettegés, hogy nincs tiszta lap,
nincs újraróható, – nekünk
nem hasad más, közös idő.
Megtudtad: égvájó barátaink raja
átenged a földnek, kiad a pusztulásnak.
Harc nélkül híg, hamis a hűség.
Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk.
De csak az idegennek,
és csak a nemlét röntgensugarában.
Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy.
Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére?
Ahányszor fényképedre nézek:
becézett részletekben
odavetlek egy gázkazán világnak.
Mindenki idegent szeret.
Egy másikat. Nem azt, akit.
Csak tapogat a vakszerelem fénye,
világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól,
akár a fellobbant gyufát.

II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal,
hol van értő és panaszosra vásott
arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban
kérdem a fénytől –
úgy libeg, akár a hajad, mikor még
épen éltél, vagy legalábbis éltél.
Tépd ki sérelmek fene tüsketűit!
Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok
nekrológot, gyász-sorokat s azért is
légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs
versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad
folyton írok, mást se teszek. Temetlek.
Én a bánatom, kutyakoncom, óvom.
Féltem a múltam.

III
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.