Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
| és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. |
| Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén |
| és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. |
|
| Érzed az esti virágok izgató simogatását? |
| (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.) |
|
| Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, |
| mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek |
|
| s minden tagom külön megrészegűl, |
| ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. |
|
| Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, |
| hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; |
|
| ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, |
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése