2010. február 27., szombat

Remélem:

De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.

2010. február 26., péntek

(Az utolsó) Hömpölygés

Nincs most már mit tenni, hagyom hát elmenni,
hagyom, hát magára, kötéllel nyakába,
hagyom, hogy hadd sírjon, asztalra boruljon,
hagyom hát bezárva, más asszony karjába,
vakon a világba, süketen magába.
Hagyom hát hadd, menjen, más Asszonyt szeressen!
Hagyom hát hadd, menjen, ne engem öleljen!

Nincs most már nincs semmi, Kígyóval párzani!
Lefelé zuhanni, Borba kapaszkodni!
Borba kapaszkodni, Édes Mérget inni!
Füstöt eregetni, Ködbe merengeni!
Bűnbe fuldokolni, Mocsárba tapadni!
Más asszony ölébe, halálra ítélve!
Más asszony ágyába, semmire se várva!

Hagyom hát hadd, menjen, ne engem szeressen!
Hagyom hát hadd, fusson, hagyom, hogy elbukjon!
Hagyom, hogy elvesszen, csak valahol meglegyen!
Átengedem másnak, Mocskos Éjszakának!
Sötét Rettenetbe Jó szóért lihegve!
Más asszonyhoz bújva, borba belefúlva!
Más asszony ágyába, Jeges Verembe, Halálba!

2010. február 25., csütörtök

"Talán egy “mindent újrakezdés” a végsõ sziklaszálon."

Úttalan útakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.
Úttalan útakon,
imádkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.
Úttalan útakon...
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy “mindent felejtés”.
Talán egy “mindent újrakezdés”
a végsõ sziklaszálon.
Úttalan útakon,
végsõ szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!

2010. február 22., hétfő

A visszhang korrigál



Fájt a szívem - és fájó rejtekéből
Három szócskát világgá röpítettem,
E három szót: Mi mindig búcsúzunk!
E három szónak halk visszhangja támadt,
Visszaverték a messzi kék hegyek,
A végtelenség és az éjszaka.
De mire megint fülembe jutott:
Értelme furcsán változott a szónak,
S a három szóból csak egyetlenegy lett,
Ez az egy szó, hogy: Viszontlátásra!

2010. február 21., vasárnap

Én nem születtem varázslónak csodát tenni nem tudok
És azt hiszem már észrevetted a jó tündér sem én vagyok,
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

Hát mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
A lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot.
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék áruld el Nekem!

Nincsen varázspálcám mellyel bármit eltüntethetek,
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet.
De, ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném vannak még csodák.

2010. február 19., péntek

Baráti beszéd

Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél.
Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz.
Szöknék, el, mint aki anyját megölte.
Mert hagytalak meghalni Téged is.
Magánügy, mely csak rátok tartozik?
Heves közönyben
alázatosan szenvedek, mint egy muzsik.
Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk.
Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk.
Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres
jövő emészt: mocskos kórházi ágy,
fáradt, fásult és részvétlen személyzet.
Rettegés, hogy nincs tiszta lap,
nincs újraróható, – nekünk
nem hasad más, közös idő.
Megtudtad: égvájó barátaink raja
átenged a földnek, kiad a pusztulásnak.
Harc nélkül híg, hamis a hűség.
Serény hospice-csapat az angyalok kara.
Tudom, más voltál, mint akit szerettünk.
De csak az idegennek,
és csak a nemlét röntgensugarában.
Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy.
Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére?
Ahányszor fényképedre nézek:
becézett részletekben
odavetlek egy gázkazán világnak.
Mindenki idegent szeret.
Egy másikat. Nem azt, akit.
Csak tapogat a vakszerelem fénye,
világtalanul alakít.
Eltartottál magadtól,
akár a fellobbant gyufát.

II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal,
hol van értő és panaszosra vásott
arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban
kérdem a fénytől –
úgy libeg, akár a hajad, mikor még
épen éltél, vagy legalábbis éltél.
Tépd ki sérelmek fene tüsketűit!
Istened immár,
Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok
nekrológot, gyász-sorokat s azért is
légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs
versre ma szükség.
Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad
folyton írok, mást se teszek. Temetlek.
Én a bánatom, kutyakoncom, óvom.
Féltem a múltam.

III
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.

"Az Isten verje meg lépteid nyomát! Lábaidra, lábaidra vigyázzon!"



Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.

2010. február 18., csütörtök

Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni!



Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek.
Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz.
Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek.
Hogy nem értesz. Hogy értlek.
Félni jár belém a lélek.

2010. február 13., szombat

Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

2010. február 12., péntek

Remény

Aznap este a reményről elmélkedtem. Talán butaság optimistának lenni. Talán a pesszimizmus olyan, mint a hidratáló krém. Nap mint nap használnunk kell, különben hogy állunk talpra, ha a valóság szétzúz mindent, amiben hittünk? És a szerelem, bárki bármit is mond, nem mindenható. A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk, vagy ezt tart életben minket? Mi rossz van abban, ha bizakodunk?

2010. február 9., kedd

Szürkeszemű

Szürkeszemû, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemû, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...

2010. február 7., vasárnap

’Ez is el fog múlni.

Nagyanyám tanított ezekre a szavakra, hogy felhasználhassam őket életem bármely pillanatában. Amikor a dolgok elképzelhetetlenül szörnyűek, rettenetesen riasztóak, vagy amikor minden ragyogó és csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű, mondjuk el magunkban ezeket a szavakat. Ezzel mintegy perspektívába helyezzük a történéseket és elérhetjük, hogy a legtöbbet hozzuk ki minden jóból, és sztoikus közönnyel fogadjunk minden rosszat.

2010. február 3., szerda

Huszonhárom

Egy kő esett,
de
kétszer csobbant -
háromszor kérted,
de
négyszer lobbant
lángra.

most döntsd el te: kinek a hibája.

mert ha ötödször majd rád esik,
hat darabra szakad megint,
hetedik nap
nyolcadik órájában,
várlak majd a temető
virágzó illatában;

s majd elolvassuk együtt
a kilencedik sír tizedik szavát -
örök sötét lelkem tavaszát
csodáljátok, tizenegyen körbeülve,
tizenkét bal karon tizenhárom vágást ejtve,
tizennégy csepp vért hullatva,
tizenöt felé szaladva;

tizenhat álmunkból öntünk majd jövőt,
tizenhét farkasból horgolunk bárányfelhőt...
tizennyolc év múlva pedig találkozunk,
húsz év távlatából múltunkon csodálkozunk,

huszonegy lapot kiosztva,
huszonkét sírt kifosztva

huszonhárom