Eldobom...

Eldobom, ne kapj utána. Fujja szél, foszlassa pára,

egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.

Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva, bölcsen,

minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.

Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül

végesség és végtelenség, kőrisfák és cipruszok.

Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád

tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,

gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.

Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban

öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.

Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,

bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.

Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,

vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.

Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,

ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.

Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,,

elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.