"Most nálad az idő..."

Fogy időm, minden nappal, órával, perccel rövidebb,
                    magányom teljesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb, még egy év, még tíz, még
                    húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytetőkön, a földi léten túl
                    hívogató, tágas fényesség, már látni vélem végét az útnak, melyen idáig jöttem,
                    nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek
                    testemmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente
                    felriadok hűlt helyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat keresem és remegek,
                    ha nincs velem, a félelem és szorongás lelke még rajtam, még dolgozik bennem az
                    önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a
                    romlékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem
                    foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek,
                    tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz,
                    érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes,
                    már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja,
                    felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok
                    halála, ilyenek és hasonlók.