2009. január 4., vasárnap

Zalán Tibor


[esténként ha dübörögve megérkezik hozzáma csend barna trikóba öltöztetem...]

esténként ha dübörögve megérkezik hozzám a csend
barna trikóba öltöztetem hallgatásodat. valahol
elhagytalak egyszer amikor még nem is voltál. ott
ahol még nem lehettél. kopott kis pályaudvaron maradtál
: lehet - fejed felett fényes huzalok énekeltek
jó volna érteni tárgyakul
várnám értenéd miért csak nézlek miért hogy meg sem szólalok
miért mint édes gyermek szájában ámuló cukor : idegeimben
elolvadsz nyomtalan
már barna trikóba öltöztetem minden elérhetetlen éjszakád
szobámon átmennek a délutánok a fogkrémmel kihányt
reggelek az alkonyok mikor a szőnyeget elönti felmoshatatlanul
valami vér. szobámon átmegy mi életemben mozdulatlan : szobámon
átmegy elérhetetlen életed



[valaki elment megint és létezésem csak ahiány ezüstjeleivel definiálhatom...]

valaki elment megint és létezésem csak a hiány
ezüstjeleivel definiálhatom: az ezüstjelek mögül
előragyogó semmivel. most csak mondogatni kell
megmaradni most még megmaradni kell és mondogatni
mondataim a semmiről: maga elé néz de nincs már ott a látvány
lát kiegyenesített agyvelőt
festékes tubusokban száradó tartósított vért lát és szappanná
olvadó ismeretlen csontokat. az idő szívébe fúródó
szelíd hullákat látja. személyes hangon bocsátja el magától
ekkor tárgyait s a dolgok megbocsátanak neki
talán. valakit átszínez az emlékezés
megint a hiány a definíciók a létezést megsebző
ezüstjelek. s a ködök a hajnali folyó fölött
lebegő megírhatatlan balladák. balladák s örvénylő folyók a
hajnali köd fölött: megírhatatlanok
lát vérző bárányként síró gyermeket
a gyönyör karóiba húzott asszonyokat látja lát
a horizonton levágott nemi szerveket égre meredni. ekkor
megvakított állatait elbocsátja magától. az ég
madarai elejtik könnyeiket.
: maga elé néz de a látvány már nincs ott

[valakiért a várost most tűvé teszedismét és rettegsz...]

valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod. hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők. unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek. a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés -a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán : puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket
hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélig végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
persze egyszerűbben. párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
kiálmodják az idő habarcsából konok koponyádat. valahol
ott az. örök szomjúságban. fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és a létezhetnél is. akár
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságaival balkáni vigasságaival fényeinél
láthatóvá szilárdul árvaságod. lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen téren és csak a sunyi kékes-vöröshold
és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegszhogy nem találod. hogy megtalálod. hogy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése