Kettőnk ambivalenciája

Szó, mit születésemkor

apám mondott édesanyámnak.

Szó, mit némelyek túl gyakran

és talán túl hamar használnak.

A szerelem utolsó korty rosé

szorongatva  a pultnál,

mikor szívem szemernyi közhely

szándékán szótlanul szalutál.



A szerelem Radnóti vers

anyám remegő hangján.

Az apám ringatja,

míg én fekszem a karján.



A szerelem fekete bakelit

véget nem érő csendje.

Az én fiam majd nem érti.

Szívnek szonettje.



A szerelem árva

Dosztojevszkij magánya,

dohos papírok szaga

egy fiók mélyére zárva.



A szerelem légszomj.

A pánikbeteg hét perce.

Kettőnk ambivalenciája,

mélyen az éterben.



A szerelem bölcső.

Egy bőr alá nyúló tövis-

vérvörösen hímezve-,

mely ápol, s talán kínoz is.

Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,

az embernek nincsen is élettere.

Mint ez a gondolat a szótagszámba,

napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,

édeskevés tizenegy-két szótag.

A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel

elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,

ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,

jön, s keresztbe húz mindent az épész,

rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,

ha kivonod magad, úgy minden borul:

csak ülünk itt, mint két ismeretlen,

ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,

azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,

s a mi életünk is, mint két vonal

a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,

ha írni nem is, számolni megtanul.

A végeredmény: maradnék veled,

én maradnék maradéktalanul.

Egy Nimfaun délutánja

- - Iszunk is. Közben

csókoljuk, bámuljuk és szépítjük egymást.

V á g y u n k a r r a, a m i v a n.

És bízunk benne, hogy egyikünk sem ígér

másikunknak semmi olyasmit, ami

volt

lesz.

Vigyázz rá, Föld, óvjátok istenek!

A rossz törvények működésbe léptek. 

A félelmet elrendezem magamban. 

Nyilván a front. A hirtelen meleg. 

Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan. 

Példákat persze könnyedén találok. 

Jót, rosszat - mindegy is talán. Neki. 

Erőm, mert volt... Most a duplája kell. 

Engem lehet, hogy nem kell félteni. 

De ő? Benne nem volt erő soha. 

Ebben az egyben nem tévedhetek. 

Rá eztán is mindig figyelni kell. 

Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek. 

Ne lássa át, miképp hagyott magamra. 

Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért. 

Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt: 

az őszt, s a tél rohadtabbik felét. 

Legyen munkája; menjen stúdióba; 

találjon rá, akit majd megszeret; 

és végre egyszer nyerjen már csocsóban... 

vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek. 

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél, 

csak egyszer-egyszer jussak még eszébe. 

Ha másról nem is - 

- de inkább mégse. 

Őszülni kezdett. Álljon jól neki. 

A többi törvényt én bevállalom. 

Öregszem ám, mióta nem szeret. 

Nyár jön. "Lehull rólam az oltalom".

A BŐR ALATT HALOVÁNY ÁRNYÉK

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,

szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak

nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,

te táncolsz,

nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,

5 hete, hogy nem tudom mi van veled

az idő elrohant vérvörös falábakon

az utak összebújnak a hó alatt,

nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?

néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

Határok

Van határ, ami attól van,

hogy meghúzzák, kijelölik.

Van természetes határ

                                            – még az sem

változtathatatlan.

És van, ami csak akkor és attól,

hogy megsértettük:

magunkban.

...

Elköltöttem magam;

nem firtattam: mi maradt.

Kimert kút is megtelik:

ez a példa tart még itt.

Fáradt vagyok és üres.

Egy ideig ne keress.